November utolsó napja, Szent András apostol ünnepe amihez számos mágikus hagyomány kötődik Lengyelországban, amelyet a lengyelek röviden Andrzejki-nek neveznek.
Ezen szokások eredete még a pogány időkbe nyúlik vissza, amikor az emberek szoros kapcsolatban álltak „szellemi” világgal, de a rituálék olyannyira az életük részévé váltak, hogy máig fennmaradtak – igaz, manapság már inkább csak játék és szórakozás ezen hagyományok felelevenítése. Hasonló szokások nyomaira bukkanhatunk Németországban, Csehországban, Szlovákiában, Oroszországban, Romániában, Ukrajnában, és még Görögországban is.
November 30-ra virradó éjszaka a szerelemi jövendőmondásról szólt, amely sok férjhez menni készülő lánynak adott reményt és számos jóslási praktika létezett, melyek tájegységenként is különböztek. Az egyik leggyakoribb, hogy egy kulcson keresztül forró viaszt csurgattak egy hideg vízzel teli tálkába, majd a megszilárdult viaszdarabot felemelve, falra vetett árnyékából következtettek a jövőre. Népszerű volt, hogy a lányok bal cipőjüket a szoba két legtávolabbi pontja között (vagy az ajtó irányába) elkezdték egymás után rakosgatni (az utolsó mindig előre került) és amelyik lánynak a cipője először elérte a falat (vagy küszöböt), ő volt ki legkorábban férjhez ment. Elterjedt szokás volt az is, hogy a lányok fiúneveket írtak egy-egy cetlire, amiket éjszakára a párnájuk alá tettek, s reggel a párna alól elsőnek kihúzott volt a jövendő férj neve. Mágikusnak tekintett éjszaka lévén az álmoknak is nagy jelentőséget tulajdonítottak, amelyből szintén sokat következtettek a jövőre vonatkozóan. Ha arra voltak kíváncsiak, mely irányból érkezik majd a vőlegény, azt figyelték meg, hogy a házból kilépve merről ugat a kutya.
A múltban az Andrzejki jóslások alkalmával nem lehettek jelen férjezett asszonyok és férfiak, az agglegények november 24-e éjjelén, Katalin napját megelőzően tartottak hasonló rituálékat jövendő feleségeik jóslására vonatkozóan, de ezen szokások a XX. század elején eltűntek.
