Állítólag már II. Ulászló lengyel király is ezzel az egytálétellel kínálta vendégeit a vadászatokat követő lakomákon, így talán nem véletlen, hogy a bigos-t a „vadászok pörköltjének” is nevezik. Vannak olyan XVII. századi szakácskönyvek, amelyek már említik ezt a nevet, de a bigos akkor még savanyú káposzta nélkül, darált hússal (marha, birka és csirke), kappannal, hallal vagy velővel készült, petrezselyemmel, hagymával, mazsolával, savanyú gyümölcsökkel és fahéjjal fűszerezve. Látszik, hogy mennyire sokszínű étel volt már akkor is, annak ellenére, hogy fő összetevője a káposzta még hiányzott belőle, de azt hiszem ezek a markáns ízek ma már ehetetlenek lennének. A napjainkban is készített tulajdonképpeni bigos a XVII. század vége felé jelent meg, amikor a szegényebb családok a felhasznált hús egy részét káposztára és más zöldségekre cserélték, ezzel spórolva a költségeken.
A lengyelek hagyományos egytálétele némi hasonlóságot mutat a mi székelykáposztánkkal, legalább kétfajta húsból, savanyú és édes káposztából készül, de emellett gombát, kolbászt, paradicsomot és mézet is tesznek bele. Gyakran ízesítik borssal, babérlevéllel, aszalt szilvával, borral és más összetevőkkel, ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy számtalan recept alapján elkészített verziója létezik, így például Felső-Sziléziában burgonyával és almával főzik. Káposztás étel lévén talán nem meglepő, úgy tartják, hogy a legjobb ha fogyasztás előtt pár napig hideg helyen tárolják és annál finomabb, minél többször melegítik újra, mert így az ízeknek van ideje összeérni.